A A A A
A A A A
Szerző Téma: Samurai Rebellion(Szamurájlázadás 1967) R: M. Kobayashi - Április 30.  (Megtekintve 1605 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető oldfan

  • forgatókönyvíró
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 296
  • -Kapott: 642
  • Hozzászólások: 375
  • Nem: Férfi
    • E-mail
A második választottam az áprilisi filmklubra. Szomorú aktualitást ad neki a Japánt megrázó földrengés.
Ebben a filmben  viszont egy mozdíthatatlannak látszó társadalom remeg meg egy pillanatra. Kobayashi igazi mesterművet tett le az asztalra, amely kiváló színészek megragadó játékával párosul. A japán filmművészet alkotásai között az egyik személyes kedvencem. Bízom benne, mások tetszését szintén elnyeri majd. A fájl tartalmaz magyar fordítást. Nem tolakodásnak szánom, de leírom, hogy magam is lefordítottam, s azt hiszem,  más megközelítéssel. Eddig még sehol nem tettem hozzáférhetővé. Ha valakit esetleg érdekel, személyes üzenetben elküldöm az illetőnek. Csak a Planon belül!  Kérem, ne adjátok majd tovább.

http://kilencesterv.com/index.php?topic=3427.msg7041#msg7041
« Utoljára szerkesztve: Március 30, 2011, 22:00 írta oldfan »
"Oh Great Spirit, who made all races, look kindly upon the whole human family and take away the arrogance and hatred which separates us from our brothers..." - Native American Prayer

Nem elérhető simamura

  • Globális Moderátor
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 1154
  • -Kapott: 3734
  • Hozzászólások: 1071
  • Nem: Férfi
    • E-mail
Re:Samurai Rebellion(Szamurájlázadás 1967) R: M. Kobayashi - Április 30.
« Válasz #1 Dátum: Április 30, 2011, 07:51 »
Tegnap este-éjszaka sikerült megnéznem. Már régóta leszedtem torrentről (tehát még azelőtt, hogy itten elkezdtem volna tevékenykedni), de valahogy mindig más filmeket néztem meg helyette (néha csinálok ilyeneket: beszerzek egy könyvet vagy filmet, aztán hónapokig - évekig hagyom parlagon heverni, mert mindig "közbe jön más" ami felkelti az érdeklődésemet). A lényeg: nekem nagyon teszett a film. A történetet egy kegyetlen és brutális világ bemutatása, ahol a megmerevedett szokások - erkölcsi normák maguk aló gyűrik az igazi emberséget. Ugyanakkor a film egy szép történet az önfeláldozó szeretetről, egy nőről, akit megaláznak nőiességében és emberségében és aki fellázad ez ellen és inkább a halált választja. A szerelem, a szeretet az, ami kialakít egy új értékrendet a főhősökben, ami sokkal emberibb, mint régi viszonyok, a feltétlen engedelmesség a feljebb valóknak. A klán feje gyáva és képmutató: nem meri vállalni a nyílt összecsapást, az egyenlő küzdelmet. Először  törvények és a szokásjog nevében kéri vissza régi ágyasát, majd ennek a szokásjognak (inkább szokásjog, mint törvény, tudomásom szerint a nyugati értelemben vett írott törvények Japánban még a XX. század első felében sem igazán léteztek) a megsértésével, illetve semmibe vevésével rendeli el az engedetlen hűbéresek meggyilkolását. Erre egyébként figyelmeztetik is. Így itt is ugyanaz történik, mint a rendező előző filmjében, a Szepukuban (Harakiri): azokról derül ki, hogy gyávák, alattomosak és semmibe veszik a szamuráj becsületet és erényt, akik azok legfőbb képviselőjének/védelmezőjének  tüntetik fel magukat. A történelmet pedig itt is átírják: az apa unokájával nem jut el Edóba, hogy megismertethesse a világgal fiának és annak feleségének a történetét, a klán vezetője és társai pedig biztosan gondoskodnak majd róla, hogy ne derüljön ki az igazság. A film női főhőse eleinte méltósággal viseli a megaláztatást (hogy fiatal lány létére egy öregember szeretőjének kell lennie, hátrahagyva vőlegényét és korábbi életét), de nem tudja büntetlenül hagyni, mikor valaki kitüntetésnek veszi azt, amit ő megaláztatásként élt át. Ugyanígy: apa és fia sem tudja alávetni magát az embertelen kérésnek, nem tudja elfogadni, hogy nekik ez kitüntetés kellene, hogy legyen, hogy a szemükre vetik, hogy túlságosan ragaszkodnak Icsihez, aki az egyik férfinek a felesége és a gyermekének az anyja, a másik férfinek az unokája anyja, aki szeretetével és türelmével melegséget vitt az ő rideg és szerelem nélküli életébe. Az idős szamuráj látja, hogy mindaz meg van fia és felesége házasságában, ami az övéből hiányzott és ez új erővel ruházza fel. Az események gyorsan követik egymást, a pergő, átgondolt és jól megkomponált jelenetek gondoskodnak róla, hogy ne unatkozzon a néző. Folyamatosan visszatérő képsorok: Icsi és az öreg szamuráj (bocsi, de a neveket elsőre sohasem sikerül megjegyeznem, ahhoz legalább kétszer meg kell néznem egy filmet) a kerti úron járkálnak. Az öreg szamuráj, amikor megszületik benne az elhatározás letér az útról.  Ezenkívül ott van a  kardja, amely visszatérő képkockaként átlósan szeli át a „filmvásznat”: ez mintha a felborult, önmagával meghasonlott világot szimbolizálná. Hát lehetne még beszélni a filmről, de nagyjából ennyit gondoltam. Bocsi, hogy ilyen későn
Bármely filmet újratöltöm kérésre, amit én tettem fel vagy amit már korábban is újratettem. Újratöltés kérést pü-ben jelezzétek!

Nem elérhető oldfan

  • forgatókönyvíró
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 296
  • -Kapott: 642
  • Hozzászólások: 375
  • Nem: Férfi
    • E-mail
Re:Samurai Rebellion(Szamurájlázadás 1967) R: M. Kobayashi - Április 30.
« Válasz #2 Dátum: Április 30, 2011, 12:58 »
Japánt ugyancsak megosztották az 1960-as években a társadalmon belül folyó viták, sőt harcok. A filmművészet a maga sajátos eszközeivel igyekezett beleszólni a küzdelembe. Ekkor jelentek meg Hideo Gosha lázadó szamurájai, (pl. Sword of The Beast) Kudo Eiichi leforgatta a híres trilógiáját,- köztük a most Miike által remakelt 13 Assassint, -  Masaki Kobayashi Harakiri című mozija pedig nemzetközi hírnévre tett szert. A stúdió persze ki akarta használni a sikert, így a rendező újabb megbízatást kapott a témakör folytatására. "Az egyén a szigorú társadalmi szabályok ellen" - akkoriban kitalálni sem lehetett volna jobb témát a közönség számára. Kobayashi folytatta a Harakiriben elkezdett szigorú kompozíciós világot.  Abban a társadalomban minden leszabályozott, mindenre van törvény, még a kert és az udvar megjelenítése is geometriai formák közé van szorítva, minden ember tudja a helyét és a kötelességét. "Mindössze" élni nem lehet benne, még a társadalmi piramis csúcsán lévő szamurájoknak sem könnyű a heylzetük. A hatalom veszélyes dolog, még az azt gyakorlók számára is. Nem csoda, hogy az Aizu klán semmiképp engedi kijutni a történteket a birtokukról. (Mesteri kompozíció a film végén, hogy a szétnyíló tér nem a megszabadulást, hanem a kilátástalanságot képes sugallni.)A rendező már a film elején a képet mintegy kettévágó kardokkal jelzi, mi várható. Majd bemutatja az aprólékos protokollt, a szertartásos viselkedést, az udvarias elhárítást, s mielőtt megtetszene ez a világ, a közönség arcába vágja az ágyassá nyomorított ifjú lány történetét. Kobayashi itt túllép a a Harakiri karaktervilágán. Lady Icsi csak a férfiakhoz mérhető, sőt, talán több is mint ők. Makacsul összeszorított szájjal küzd azért a lehetőségért, hogy végre megbecsült anya és szerető feleség lehessen, nem pedig egy vénember bármikor eldobható játékszere. Egyetlen fegyvere van, önmaga. Amikor a végén - egy fokozódó, feszült "alku" során összeroppan az elviselhetetlen választás terhe alatt, - az egyetlen dolgot dobja el, ami még az övé. A halála után már nincs többé visszaút egyik fél számára sem, mutatván karakterének fontosságát. A család fogalmának üresedését mutató történet pedig a hagyományos értékekkel való szembefordulás, ami akkor Japánban merész dolog volt. Icsi ellenpontja a férjét 20 év után sem szerető feleség alakja, akit annak a várható halála sem érdekel, miként a neki ellenszegő fiáé sem. A férfiak szintén világa teli van érdekes jellemekkel. A fél életét papucsférjként eltöltő öreg Sasahara akkor lázad fel, amikor látja, a fiára szintén ez a sors várna. Ahogy átgázol a gondosan felgereblyézett udvaron, több, mint ha ordítozna. A két fiú közül a z egyik lázadó lesz, az ifjabbik erre nem képes. Nagyon emberi, amikor Mifune(az apa) mindössze annyit mond neki, a döntéseit mindenkinek magának kell meghoznia. Többet ér, mint egy prédikáció. A szamuráj erkölcs kiürülésének legfőbb képviselője a hatalmi pozícióért minden alkut és jellemtelenséget vállaló kamarás. Az ifjú határőr parancsnok szintén gazdag jellemvonásokban. Megveti a klánúr hitványságát, de pénzért hajlandó szolgálni. Tiszteli az ellenfelét, sőt a barátjának tekinti, de ellene szólítja kötelesség, s örök emberi kíváncsiság. Elvégre csak a párviadal döntheti el, melyikük is ténylegesen képzettebb harcos.
Kobayashi ugyan nem mindenben érte el azt a felsőfokú teljesítményt, amit a Harakiriban megalkotott, de részmozzanatokban azért képes volt túlteljesíteni. A szélesvásznú formának köszönhetően a képi kompozíciók még jobban érvényesülnek. A szereplők világa sokrétűbb, valósághűbb egyes területeken. A színészvezetése sem kopott meg. Toshiro Mifune (az apa) Go Kato( az idősebb fiú), Yoko Tsukasa (Lady Icsi) alakítása pedig csak felsőfokon emlegethető. A film mozgalmasabb az elődjénél, több a vér és az összecsapás. Persze, korántsem lett a történetből egyszerű kalandfilm, a drámai izzás végig megmarad. Ha kult státuszba nem is került, mesteri darab ez, a javából. Számomra a Sasahara háznál este lezajló végső alkudozás feszültsége volt megragadó, meg ahogyan Mifune egy hang nélkül bemutatja a halálos düh és elkeseredettség mibenlétét. Az ő párbaját Tatsuya Nakadai-jal pedig minden western rendező irigyli, az biztos.... :)
"Oh Great Spirit, who made all races, look kindly upon the whole human family and take away the arrogance and hatred which separates us from our brothers..." - Native American Prayer

Nem elérhető rettentó

  • forgatókönyvíró
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 3040
  • -Kapott: 2143
  • Hozzászólások: 1268
  • Nem: Férfi
Huh, ez éppen hogy összejött, de érdemes volt megnézni. Idemásolom, amit írtam, aztán egy nyugodt percben olvasok is  :)

Kobayashi-nak ez már a második filmje itt a filmklubban, és meg nem mondtam volna, hogy ezt is ő rendezte. A Kwaidanban hosszú snitteket és hosszú jeleneteket látunk, itt pedig rengeteg feltűnően rövid jelenet követi egymást, váltakozó helyszínekkel. Ez a formai váltás tökéletesen megfelel a történetnek: a meditatív hangulat helyett itt végig nő a feszültség, de igazából az utolsó fél óráig kell várnunk az első kardcsapásokra. Érdekes az is, hogy a zene jó ideig hallgat, főleg a film elején és végén szólal meg. (A korabeli amerikai filmekben minden érzelmi megnyilvánulást idegesítő módon festettek alá – sok akkori film – pl. egyik kedvencem, a Doktor Zsivágó -  e téren próbára teszi a türelmemet).
Nagyon fontos, hogy a film elején megtudjuk: 20 éve béke van, senki sem rántana kardot, ám a nagyúr önkényes döntései egyre inkább fellázítják Isaburo-t, és hiába próbál békülni, a végzet sodorja a nyílt szembeszállás felé.
Egy kicsit belenéztem Ruth Benedict Krizantém és kard című antropológiai klasszikusába, hogy értelmezzem a filmbéli viszonyokat. Sok idevágó passzust nem találtam, de magyarázatot kaptam arra, miért olyan erős asszony Isaburo felesége, és miért viseli a felesége nevét a férj. Ő un. „örökbefogadott férj”, azaz olyan érdekházasságba vitték bele a szülei, ahol a családban csak lánygyermekek voltak, és kellett valaki, aki továbbviszi a nevet. A férfi megőrzi férfi mivoltát, de pl. szülei iránt már nincsenek kötelességei, örökbefogadó apósa oldalán kell harcolnia, akár vér szerinti apja ellenében is.
Elsősorban ez ellen a hagyományos kötöttség ellen lázad fel Isaburo. Bár a nagyúr zsarnoksága ellen szólnak szavai, személyes motivációit hiába próbálja leplezni. Fia az ő lekötelezettje, minden esetben meggyőzhető, de ez nem csökkenti annak jelentőségét, hogy hősiesen kiáll apja mellett. Ichi is hasonlóan lázadó tettet hajtott végre a nagyúr és új ágyasa elleni támadással, sorsuk egymás mellé rendeli őket.
Az európai drámairodalomban is számos példát találunk szenvedély és kötelesség tragikus következményekkel járó ellentétére, ez a film is ezen alapul. Kobayashi (friss cannes-i díjával) bizonyára a nagyvilágnak rendezte ezt a filmet, így a történet mindenhol a világon érthető, és ez által egy kicsit elveszíti azt az egzotikumot, amit – hiába is tagadnánk – legbelül elvárunk egy nem nyugati filmtől, és ami a Kwaidanban még meg volt. Mint jó pár japán filmes, ő is kritizálta a hagyományos vak hűséget a feljebbvalók iránt, a kívülállók mellé áll, és a szív választásait tartja helyesnek, akkor is, ha ez szükségszerűen pusztuláshoz vezet.
Véleményem szerint a Kwaidan összességében véve értékesebb alkotás, de a színészi játéknak itt nagyobb szerep jutott, még akkor is, ha Toshiro Mifunére nem emiatt a film miatt fogunk emlékezni. És még egyszer megemlíteném a történet egyedi szerkezetét, azaz az egymást gyorsan váltó jeleneteket. Ezek után kíváncsi leszek a Harakirire.
Az újratöltéseket üzenetben kérjétek tőlem. Köszi!