Először is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem rettentó-nek ezt a komoly értékelést. Amint azt már pm-ben korábban is írtam, van érzéked a kritikához. Szívesebben olvasnám többet a te irományaid, mint jó néhány hivatásosét. Mondom ezt annak fényében, hogy a kedvenc filmemet végezted ki! (Ezért még számolunk.)
Nem szándékozom a film védelmére kelni, de mentegetőzni sem, amiért tetszik. Inkább az a cél, hogy a magam számára is meghatározzak gondolatokat az előző hozzászólásra építkezve.
Talán az a legviccesebb az egészben, hogy a felhozott érvek többségével egyetértek, mégis más következtetésre jutottam.
Mivel már túl vagyok a 100. megnézésen is, lehetetlen feladat lenne visszaemlékezni az első benyomásaimra. Abban azért biztos vagyok, hogy nekem is voltak fenntartásaim, de annyira elkapott a hangulata, hogy újra és újra meg kellett néznem. Így kénytelen kelletlen, de el kell fogadnom azt a rágalmat, hogy olyat is beleláthatok a filmbe, ami nincs is, sőt lehet, hogy maga Aronofsky hülyézne legjobban a megfejtéseimért. Hasonló a helyzet Tarr Bélával is, ugyanis nemrég néztem egy interjút vele a Werckmeister harmóniák kapcsán, ahol kijelentette: Nem használ semmiféle szimbólumot, és metafizikai utalásokat se keressen senki a műveiben. Nos én a filmjeiben rengeteg ilyet vélek felfedezni, hiszen ha valaki az emberi lét minőségét vizsgálja, nem állhat meg az anyagi dimenzióknál. Na bumm!
Így tehát elsőként a szimbólumok önkényes használatára térnék ki. Nem árulok el nagy titkot ha megállapítom, mekkora káosz uralkodik e téren a fejekben. Tapasztalom ezt mind a közvetlen környezetemben, mind előadók, és publikált „gondolkodók” megnyilvánulásaiban. Ahány ember, annyiféle világlátás, értelmezés, ideológia létezik, csupán némelyek hajaznak egymásra, ennyi. Luxusnak tartom azt a kívánalmat, hogy egy filmrendező, ezen káosz fölé tudjon emelkedni. Ő sem képes átfogóbb lenni annál, mint amit felfog az életből. (Én sem.) Megmondom őszintén, hogy a tajcsi-s rész engem is zavar a mai napig, és zokszó nélkül kivágnám, de a többivel azért nincs olyan nagy gond. Valóban elég sztereotip kép egy kopasz, meditáló szerzetesi alak, de ehhez a belső, önelemző attitűdhöz nem hiszem, hogy lehet kifejezőbbet találni, magyarázatok nélkül. A keresztény szimbolika ugye csak Izi könyvében jelenik meg, tehát elzárt marad a történet egészétől, nem ütközik vele. Maga a „jövőkép” egy un szaturnuszi tapasztalat, avagy a görögöknél Kronosznak, az idő urának szentelt szerepkör. Az idő lelassult érzékelése, mikor a napok éveknek tűnnek. Mindenki volt már vele így. Az ilyen tapasztalat pont abban segíti az egyént, hogy képes legyen számára nehezen elfogadható tényeket feldolgozni. A legjelentősebb jelképnek a gyűrűt tartottam, majd ebből fakadóan a tetoválást, mint az elkötelezettséget és ragaszkodást a végletekig.
Szerintem a történetben egyetlen valós idősík van, a jelen. Ezen kívül egy könyv elevenedik meg, és egy lélektani belső utazás. Nincs múlt, jövő, körforgás, semmi. Csupán egy haldokló asszony, aki magukról formált szereplőkkel próbálja elfogadni a megsemmisülést, és egy férj aki képtelen partner lenni ezen az úton, mert az a beletörődést jelentené felesége halálába. Mondhatni nagyon is egyszerű az egész sztori. Legérthetőbben talán egy buddhistatanítással lehetne bemutatni:
Egy napon egy asszony lépett oda a Buddhához, karjában rég halott gyermekét szorongatva. „Azt mondják te képes vagy csodatettekre. Arra kérlek, add vissza a gyermekem!” „Mi sem egyszerűbb ennél.” Válaszolta a Buddha. „Csak hoznod kell nekem egyetlen búzaszemet egy olyan házból, ahol még nem járt a halál.” Az asszony nagyon megörült és berohant a faluba, ahol házról házra járt, de a válasz mindenütt ugyanaz volt. „Gyakran járt már itt a halál” „Szeretteinkből sokat elvesztettük.” Míg végül az asszony megértette, hogy képtelen teljesíteni a Buddha kérését és a tanítást elfogadva eltemette a gyermeket.
Bár ez a dolog egyidős az emberiséggel, mégis minden egyén számára új és húsbavágó élmény. Valószínűleg azért lett egy kutatóorvos a kulcsfigura, mert a mezei halandókkal ellentétben, ő a megszállottságig elhiheti magáról, hogy tehet valamit az ügyben. Végig az ő vívódását, haragját, majd bűntudatát kísérhetjük figyelemmel, ami elvezet a csillagköd robbanásáig, vagyis a katasztrófához (eredeti szóhasználatban fordulópontot jelent), amiben elfogadásra és megbékélésre talál. Nem más ez, mint egy szimpla emberi történet, erős vizuális körítéssel.
Nos tudom, nem mindenki értelmezi hozzám hasonlóan, és teljesen elfogadható a részemről, ha egy más olvasatban ez az egész film csak egy szentimentális művészkedés. Nem tudok, és nem is akarok tiltakozni ezen vélemény ellen, csak azt tudom, hogy nálam betalált. Pontosan azért választottam filmklubos feladványnak, mert erősen megoszlanak róla a vélemények, így reméltem, hogy többeket fog majd hozzászólásra ösztönözni. Meglátjuk.
Ui: A Maya birodalmas bakihoz csupán néhány adalék. Egy volt munkatársam egyszer erősen hangoztatta, hogy márpedig ő mennyire szereti a komolyzenét. Kedvence például Mozart-tól a Négy évszak! A minap pedig Belfastban egy kedvesen pillogó postáskisasszony megkérdezte, hogy Magyarország az Európában van-e? No comment. Ilyen világban élünk.
