A A A A
A A A A
Szerző Téma: Seidl, Ulrich  (Megtekintve 1317 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető roquentin

  • Globális Moderátor
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 2670
  • -Kapott: 16733
  • Hozzászólások: 1101
  • Nem: Férfi
    • E-mail
Seidl, Ulrich
« Dátum: Október 28, 2013, 08:45 »


Ulrich Seidl, a provokátor

Az osztrák beteg

Simonyi Balázs

Nem Michael Haneke az egyetlen osztrák rendező, aki filmjeivel botrányokat okoz. Seidl az osztrák társadalom deviáns jelenségeit és torz figuráit mutatja be.

 

Ulrich Seidl Bécsben nevelkedett, erősen vallásos osztrák családban. A '70-es években a katonai szolgálat után a bécsi filmfőiskolával is kísérletezik, hosszúra nyúló tanulmányai alatt a mindennapi betevő falatért és filmjei finanszírozásáért dolgozik gondnokként, raktárosként, kifutófiúként, hordárként, éjjeliőrként benzinkúton, sőt egy ideig jól fizetett kísérleti nyúlként is fungál egy bécsi kórházban, ahol új készítményeket tesztelnek az önkénteseken.

Első, törpenövésűekről szóló tizenhat perces filmje, a Száznegyven (Einsvierzig, 1980) már magán hordozza a későbbi filmjeiben elementáris erővel jelentkező (véd)jegyeket: a szociografikus indíttatást, a fényképszerűen komponált, hosszú, statikus beállítások és a kézikamerás követés elegyét, a kamerába (vagy a kamera mellett álló rendezőre) bámuló, vele kommunikáló civileket, az ellenpontozó zenehasználatot, a torz, furcsa, deviáns szituációkat és figurákat. 1982-ben készített vizsgafilmjében (A labda) egyszerre viciózus dokumentátor és megértést felmutató alkotó: saját alsó-ausztriai szülőhelyének képmutató, beszűkült, falánk társadalmát mutatja be, amint egy iskolai évzáró ünnepség során kivetkőznek önmagukból. Ezt a szánalommal és undorral teli világábrázolást folytatja 1998-as, Játék határok nélkül (Spass ohne Grenzen) című tévéfilmjében, amely egy hedonista vásári mulatság pillanatait rögzíti. Hét szűk esztendő következik: Seidl többnyire sikertelenül próbálkozik mind az ORF-nél, mind a 3SAT-nál, hogy filmeket, műsorokat készíthessen nekik; az áttörés csak 1990-ben következik be első nagyjátékfilmjével.

A Good News beszédes cím: a gemütlich osztrák kispolgár csakis jó híreket szeretne olvasni a napilapokban, a Neue Kroner Zeitungot nevetséges piros-sárga maskarában osztogató rikkancsoknak pedig létszükséglet, hogy ne maradjon remittenda. Ők ugyanis egytől egyig bevándorlók, ideiglenes tartózkodási engedéllyel Bécsben vegetáló törökök, indiaiak, észak-afrikaiak, akiket szó szerint beidomítanak a profitorientált utcai árusításra. A harmadik világból származó, kiszolgáltatott, modern rabszolgák egy felsőbbrendű, merev világban próbálnak boldogulni, ám szokásaik, kultúrájuk, kinézetük viszolyogtatóan idegen az osztrák népléleknek, alantas munkakörük állandó túlórája pedig a humánerőforrás-menedzser által kötelezően kiszabott penzum. Megfelelni, beilleszkedni lehetetlen. Totális kontraszt uralja a filmet, Seidl kamerája egyszerre pásztáz bangladesiek zsúfolt tömegszállásán és jól szituált bécsi nappaliban, jelen van a rendező egyik kedvenc terepén, a kórházi elfekvőben is (lásd később: Import/Export), ahol fonák szituáció alakul ki: magatehetetlen osztrák bácsik és nénik könyörögnek újságért.

Második nagyjátékfilmjében, a Tervezett veszteségben (Mit Verlust ist zu rechnen, 1992) a romantikához menekülne Seidl, reményteli munkája mégsem zárul hepienddel: a Kelet- és Nyugat-Európa találkozásánál élő, nyugdíjas Joseph távcsővel vadászik háztartásába feleséget a határ túloldaláról, ám a cseh özvegyasszony, Paula végül eláll az ajánlattól, hiába próbálja levenni a lábáról a férfi az osztrák szupermarketek, bulvárlapok, 8x4 márkájú dezodorok és vurstlik illékony ígéretével.

Az ausztrikumok között (porcelánszobrok, wiener schnitzel, gorenje konyhai eszközök, 3/4-es taktusok) élő, a szexualitásról nyíltan értekező 50+ korosztály tagjai a filmben önmaguk paródiái lesznek, a sztorit pedig a megszállott kommunista falubolondjának magánszámai (szónoklat és sztriptíz) keretezik.

1994-es filmjében, az Alfahímekben (Die letzten Männer) a párkeresés marad a szervező elem, ám a fikciótól a dokumentumjelleg felé mozdul el Seidl, aki amúgy is szívesen balanszíroz ily módon munkáiban. A rendkívül humoros filmben a középkorú tanárember és hobbikaratés, Karl Schwingenschloegl és sorstársai mindennapjain keresztül ismerkedhetünk meg az osztrák elvált férfiak társkereső praktikáival, amelynek végeredményeképpen gyakorta Ázsiából (Thaiföld, Fülöp-szigetek) érkeznek odaadó, vissza nem beszélő, tradicionális szerepüket meg nem kérdőjelező, család- és háztartáscentrikus asszonyjelöltek az „ígéret földjére”. Íme megint a harmadik világ és a Nyugat alá-fölérendeltségi viszonya. Az élet fintora, hogy miután Seidl filmjét leadta az ORF, asszonyok tucatjai jelentkeztek feleségnek a főhős mellé, s végül egy magyar nő lett a befutó. A vágy titokzatos tárgya (elérhetetlen, extra méretekkel rendelkező nőideálja) után kajtató, szexuális neurózisban szenvedő férfi témáját 1997-es tévéfilmjében, a Kebelbarátban (Der Busenfreund) ragozza tovább.

Amint a fentiekből is kitűnik, Seidl kedvelt témája a társadalomtól elidegenedő s ezáltal tüchtigen berendezett, mégis rideg életterébe és önnön magányába záródó egyén sorsa. Az ilyen, a depressziótól és elhagyottságtól szenvedő ember hajlamos az Állati szerelembe (Tierische Liebe) menekülni. Szélsőséges eseteken keresztül (mise az elhunyt blökiért, állatterápia az elfekvőben, háziállatok társaságában végzett szexuális kéjelgés stb.) szembesülhetünk a kisállat-fetisizmus súlyos eseteivel, kiderül, hogy a kedvencek tartása óriási szeretetpótlékot nyújt a többnyire alkalmatlan gazdiknak, akiknek perverz fantáziája a homo sapiens szintjére emeli négylábú barátait.

Az „Emberi szerelem” alcímet is viselhetné Seidl legkarakteresebb filmje, az epizódfüzérekből összeálló Kánikula (Hundstage, 2001). Ettől a munkától kezdve közösen írja filmjei forgatókönyv-vázlatait feleségével, Veronika Franzcal. Vázlat a velencei fődíjas Kánikula is, mert a (főként amatőr, önmagukat alakító) szereplők 80 órányi rögtönzésének eredménye. Egy kattant stopposlány (a remek Maria Hostätter) vezérfonalára fűződik fel a film: egyszerre szereplő és átkötő elem is a helyek, zakkant figurák és abnormális történések közt. Csupa deviáns embert látunk a valóság díszletei között, világrendjüket abnormalitásuk szabja meg. Hőseink kínzó izoláltságban, deformált szexualitásban és agresszióban tengődnek a város peremén, test a testtől vár megoldást. A gyengédség, odaadás illúzióját kergetik, permanensen ácsingóznak a szeretetre, megértésre. A Kánikula csak felszínesen szól a polgári miliőről: leginkább a sóvárgó szeretet filmje. Az elviselhetetlen féltés és féltékenység, a vágyakozás, a kézzel-lábbal ragaszkodás és kapaszkodás, a sorsközösség vállalásának filmje. A nyüszítő birtokvágy filmje.

A vér-könny-verejték-sperma négyszögében, a plázák betonparkolói, az autópályakijáratok és az ápolt pázsitú kertvárosi lakóparkok Bermuda-háromszögében (akár a világ legprimitívebb módján) mindenki szeretni és szeretve lenni óhajt, mindenki tulajdonolni akar valamit, tartozni akar valakihez. Megalázottak és megszomorítottak járják nyomorult jómódukban a „körosztrákot”, riasztóügynöktől a gyűrött tinilányig, házsártos öregúrtól a swingers klubban vigasztalódó penészvirágig. A film „hősei” mizantrópok ugyan, de társat akarnak maguknak. Ha mégis kárörömmel elegyített cinizmust érzünk, az sokkal inkább a saját viszolygásunk azoktól, akik minket testesítenek meg a vásznon.

Cannes-i versenyfilmje, az Import / Export (2007) előtt sokrétűen bővül az életmű, számos izgalmas munkát tesz le az asztalra. Tévéfilmet készít a kortárs művészet elleni előítéletekről (Egy kiállítás képei / Bilder einer Ausstellung, 1996), a kicsit vontatott Modellekben (Models, 1999) tőle szokatlanul artisztikus közelképet ad a velejéig romlott divatvilág lelkibeteg hölgyeiről és az őket kihasználó szépségiparosokról (főszerepben Ausztria egyik leghíresebb magazinfotósa, aki önmagát „játssza”), a Tudod, hogy van ez, Jézus (Jesus, Du weisst, 2003) című botrányos dokumentumfilmjében az Istennel folytatott dialógus lehetőségéről beszél(tet) szokásos módszerével: a szereplők rendre a kamerának mondják el vágyaikat, majd Seidl rávág pár ellentétes felhangú vagy leleplező eseménysort a hétköznapokból. Az abszurd bigottságtól a mélyen érző vallásosságig terjedő hitéletről mesél Seidl hat hívő portréján keresztül, empátiáját szarkazmussal fűszerezi, ám az efféle szarkazmus az Import / Exportban – humor híján – komorságba billen.

Az Import / Export Seidl legfeketébb és legaggasztóbb filmje két szerencsétlen fiatalról, akik hasonló célú (munkakeresés), ám ellentétes irányú mozgást végeznek (Olga Ukrajnából megy Bécsbe, Pauli Bécsből Ukrajnába), és sosem találkoznak. Az új proletariátus számára a létminimum környékén minden egyre megy: a Kelet ugyanolyan, mint a Nyugat. Olga kisbabáját hagyja otthon, hogy gyökeret verjen és egzisztenciát építsen Bécsben: hiába dolgozik és küzd becsülettel (nem hajlandó érdekházasságot kötni osztrák állampolgárságért), elveszett ember. Pauli már tudja ezt, őt a nihilizmus és önutálat hajtja Keletre. Olga a szegénység, Pauli a haszontalanság érzése elől menekül. Duplafenekű, pesszimista road movie ez, amely Seidl slágertémáit boncolgatja: a két félteke migrációs törésvonalait, a nevetséges felsőbbrendűségét fitogtató, frusztrált osztrák emberek robotját, a halál banalitását, a megalázással kevert lelkiterrort, a társadalom elszigetelődő egyedeinek küzdelmét, a kiüresedett és erőszakos szexualitást (fizetett prostituáltak unott aktusát is rögzíti Seidl). Két kamerával párhuzamosan felvett, jéghidegen vágott, pőrén realista mozi ez, amelynek minden egyes helyszíne valóságos: a kórház, a szextelefon-iroda, az elfekvő, a kassai cigánytelep, a donyecki maffia székhelyén levő drink bár. (Rendkívül érdekes olvasmány Seidl naplója a forgatási körülményekről.)

A zavarbaejtő dokumentarista játékfilm – amelyben inkább a megrendezett dokumentumjelleg dominál, mint régebbi filmjeiben a „talált” esetlegesség – minden kockájáról süt a téma mély ismerete. Seidl, akárcsak a Kánikulában vagy az Állati szerelemben, ebben a filmben is hozza a formáját: von Haus aus kínálja fel saját nemzetének filmes kórképét. Paradox helyzet: Seidlt Ausztriában rendre átható objektivitása miatt támadják, külföldön a szubjektív, ítélkező-véleményező, túlzóan kritikus látleletet nyújtó filmes attitűdjét kérik számon rajta. Nagyban mernék fogadni, hogy az egyre inkább „tiszta” játékfilmes irányba tolódó Seidl nem hagy fel az osztrák néplélek rezdüléseit kutató metódusával, és hamarosan feldolgozza az Ausztriát sokkoló eseteket: a Priklopil- és Fritzl-féle, beteges osztrák háztartások pincéiben tartott gyermekek (Natascha Kampus) és elmeháborodott fogvatartóik történetét.


Magnum opus
Ulrich Seidl: Paradicsom-trilógia (Liebe, Glaube, Hoffnung)


Csoma Emőke


Egy osztrák család női tagjai külön-külön töltik vakációjukat: Teresa a vakítóan fehér kenyai partokon keresi a feketék egzotikus romantikáját; nővére, Anna Maria végre élete legnagyobb szerelmének, Jézusnak szentelheti minden szabad percét; lánya, Melanie pedig egy túlsúlyos tizenévesektől hemzsegő diétázó-táborban próbál megszabadulni fölösleges kilóitól és lehetőleg ártatlanságától is. Három nő, három történet, három nagyjátékfilm: fikció vagy dokumentált valóság?

„Rendező, forgatókönyvíró, producer, kukkoló, mizantróp, cinikus, szociális pornófilmes, aljas, provokátor, pesszimista, humanista.” Honlapján ezekkel a szavakkal jellemzi saját magát, mondhatni tökéletesen. Ulrich Seidl egyike azon rendkívül fontos filmalkotóknak, akik a 2000-es évek elején bukkantak fel a nemzetközi palettán, noha első nagyjátékfilmjét (Kánikula / Hundstage, 2001) egy évtizdenyi zseniális dokumentumfilm előzte meg. Bár filmjei kizárólag rólunk és nekünk szólnak, mindeddig sajnos kevesen éltek provokatív párbeszédre hívásával. A Paradicsom-trilógia cannes-i és berlini sikerei után Seidl fogadtatása máris új fordulatot vett, ennek a népszerűségnek köszönhetően pedig most a TIFF nézőközönsége is eldöntheti, hogy eddig méltatlanul mellőzték-e a piszkálódó alkotót. Ráadásul azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon valóban Michael Haneke-e a legkegyetlenebb osztrák rendező.

Seidl azon kevés alkotók egyike, akik magányos, torz és mizantróp karaktereikkel intenzíven elemzik világunkat és könyörtelenül szembesítenek a mai társadalmi és testi normák elkorcsosulásával. Gúnyos modorában szereti kihasználni a nyomorultak szerencsétlenségét, kockáról kockára megalázni őket, ezáltal pedig mesterien felépíteni sajátos társadalomkritikáját, az osztrák mozi mazochista rögeszméjébe csomagolva. Seidl módszere nem véletlenszerű, a filmek tudatosan azonos szerkezetre épülnek, amely nyomokban emlékeztet a kezdeti Dogma-mozgalom szigorú szabályaira is. A különbség annyi, hogy Seidl tartja is magát a megszabott támpontokhoz. A Paradicsom: Szerelem (Liebe), Hit (Glaube) és Remény (Hoffnung) epizódjainak címe egy osztrák-magyar író, Ödön von Horváth Glaube Liebe Hoffnung (1932) című drámájából inspirálódott. A forgatókönyvet feleségével, Veronika Franz újságírónővel közösen írták.

A három film egy olyan egyedülálló, visszhangos kapcsolatrendszert sző, mely arra utal, hogy eredetileg egyetlen gigantikus történetről volt szó – Seidl az utómunkák során döntött úgy, hogy filmjét feldarabolja. Ahogyan korábban a Kánikulában és az Import/Export-ban a szereplők sorsa összefonódott, úgy a cselekményszálak most is szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ezúttal egy család három női tagja – akik fizikailag nem éppen megtestesült címlaplányok – próbálja kihasználni a nyári vakáció nyújtotta lehetőségeket, mindenki a maga módján keresi a szerelmet, mellyel konstans frusztráltságát csökkenthetné. Ahogyan eddig minden filmjében, úgy most sem ítélkezik morálisan karakterei felett, bár az esetek extrémek, az összeállítás akár azt a benyomást is kelthetné, hogy vádaskodik a fundamentalista katolicizmus ellen, vagy elítéli az afrikai luxusnyaralások fertőit. Ehelyett viszont következetesen felépíti a két középkorú nő, Teresa és Anna Maria radikális ellentétét, melyet megtetéz a tinédzser nimfácska, Melanie történetével. Noha sem Teresa, sem Anna Maria, sem Melanie nem teljesíti sikeresen szerelmi küldetését, minden elismerésem az övék, hogy egyáltalán megpróbálták felkutatni saját földi paradicsomukat.


Paradies: Liebe / Szerelmet a feketepiacról

Hakuna matata „csak annyit jelent: szép az élet itt lenn”

Az ötvenes éveiben járó Teresa (Margarethe Tiesel) és tipikusan lusta, rendetlen tinédzser lánya, Melanie (Melanie Lenz) Bécsben laknak, a nyári vakáció beköszöntével viszont nyugati állampolgárhoz illő módon komoly összegeket fordítanak arra, hogy minél délebbre meneküljenek a sivár osztrák hétköznapokból. Legalábbis Teresa, ugyanis macskájukkal együtt Melanie anyja nővéréhez, Anna Mariához (Maria Hofstätter) megy, ahonnan majd egy fogyitáborba utazik testsúlya és viselkedése normalizálódásának érdekében.
Barátnői unszolására ezévi nyaralása alkalmával Teresa egy kenyai kirándulásra fizet be, az érettebb osztrák nők körében ugyanis az a hír járja, hogy a fekete férfiak tudnak csak igazán örömöt okozni a fehér nőnek. A fekete férfiaknak selymesebb a bőre, ráadásul kellemes kókuszillata van. A jó húsban levő Teresát alaposan körbezsongják a kenyai sihederek, mindegyikük le akarja hozni neki a csillagokat is az égből. Teresa eleinte nehezen bírja elhinni, hogy igazán tetszhet ezeknek a csinos fiatalembereknek, lassan mégis megszokja a különös szokásokat, és kezdi elhinni, hogy neki valóban itt a helye. Ezek a fiúk viszont nem éreznek semmit, csupán mesterségüket űzik oly magas szinten, hogy az megtévesztő legyen az újonnan érkezett európai nők számára. A hímprostik nem kérnek pénzt szolgáltatásaikért cserébe, viszont valahogy mindig úgy alakítják, hogy a nagylelkű fehér asszonyok pénztárcája megnyíljon, ha szegény, elárvult vagy beteg rokonaikról van szó, akik rászorulnának a „gyönyörű” és „csinos” európai nők nagylelkűségére.
Bármennyire naivan is áll hozzá a paradicsomi körülmények megéléséhez, a sorozatos csalódások következtében Teresa rádöbben arra, hogy bár szexhez bármelyik pillanatban hozzájuthat, szerelmet és törődést nem fog találni a forró partokon. Minden együttérző szó, kedves mosoly, érintés és mímelt szenvedély csupán üzlet.


Paradies: Glaube

„Ó, mily illanó, ó, mily semmiség minden, mi emberi! Mindennek, mindennek, mit látunk, el kell hullnia és enyésznie. Aki Istent féli, örökké fennmarad.”

A címbeli dalszöveg többször is felcsendül a trilógia második epizódjában, ami már sokatmondóan árulkodik a Hit stílusáról. A napjaink felmérhetetlen mennyiségű szennyébe belefáradt radiográfus, Anna Maria vakációját ugyanis Bach ezen kantátájának (BWV 26) kissé vérszegény feldolgozása kíséri végig. Miután unokahúgát elviszi a fogyitáborba, végre ő is zavartalanul áldozhat saját paradicsomi elképzeléseinek, ami húga hedonista életmódjával teljesen ellentétes körökben mozog. Számára a Paradicsom Jézust, valamint az Ő imádatát jelenti – visszafogottan berendezett lakása legfőbb díszei a falakról csüngő szentképek és feszületek.
Vakációját misszionárius munkájának szenteli, óriási tervei között szerepel, hogy Ausztriát újból a jó és az erény útjára téríti, különös figurákból álló imacsoportja pedig azon serénykedik, hogy újból katolikus országgá változtassák hazájukat. Mindennap házról házra zarándokol, kezében egy óriási Mária-szoborral, miközben mindenféle hitetlen emberrel találkozik, akik egyáltalán nem kíváncsiak mondanivalójára. Esténként az ő bűneikért és hitetlenségükért is vezekel, bocsánatért ostorral esedezve Urához.
Az imádkozással és kemény munkával töltött nyugalmas vakáció pillanatait évekkel ezelőtt lelépett muszlim férje, a tolószékes Nabil (Nabil Saleh) visszatérése zavarja meg. A tiszta lélekből szóló énekeket és hálaadásokat gyermeteg veszekedések és bosszúskodások váltják fel, melynek legfőbb oka, hogy Nabil azért tért vissza, hogy fizikai közelséget követeljen asszonyától. Anna Maria szerint viszont a szex óriási bűn, és férje hálát adhat Jézusnak,  amiért lebénult, mert az Úr tudta, hogy sokkal jobb lesz neki úgy, ha tiszta életet élhet, minden pajzánkodás nélkül. De bármennyire is tagadja, Anna Maria is csak emberből van (sőt, érző asszonyból!), a kérdés már csak az, hogy sosem csalná meg Jézust és a feszülettel bújik ágyba, vagy megadja magát hitvesi kötelességeinek? Az ultrakonzervatív katolikusok legnagyobb felháborodására Seidl pompásan megragadta a lényeget, hogy mi is a gond napjainkban az elvakult hit gyakorlásával.


Paradies: Hoffnung

„Ha jó a kedved, üsd a hájadat!”

Míg anyja fekete férfiakkal szórakozik Afrikában, a 13 éves Melanie 15 sorstársával közösen egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját valahol az isten háta mögött, a kalóriatáblázatok világában. A szépecske, fiatal lánynak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos – viszont ha már láttuk az előző két részt, megismertük családját és hamarosan őt is, leginkább azt mondanám, hogy a túlsúlyosság a legkisebb problémája, nem(csak) testnevelésre van igazán szüksége. Bár a tábori intézet szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri a trendek általt diktált álomsúlyt, és terhétől megszabadulva, vadóc módjára belekóstól az élvezetek világába, fagylalt helyett végre valami mást is nyalogatva.
Noha talán ez a legszomorúbb és legkiábrándítóbb epizód a három közül, ugyanakkor ez a legkönnyedebb és legbefogadhatóbb is, valamiféle szokatlanul ártatlan vidámság és jókedv lebegi körül, amit az első kettőről nehezen mondhatunk el. Ehhez az is hozzájárul, hogy a Melanie-t alakító valóban 13 éves Melanie Lenz hamvas életkora miatt a durva jelenetek kivételesen elmaradtak, Seidl viszont kiválóan talált alternatívát arra, hogy kárpótoljon érte. A csokizabáló, titokban sörözgető túlsúlyos gyerkőcök katonásan fel-alá kocogó hada szüntelenül betölti a vásznat, a McDonald’s-generációt kitűnően szemléltető csoport rémisztő, szimmetrikus festményként állandó jelleggel jelen van. Ahogyan Kenyában a fekete dzsigolók sorakoztak hosszú sorokban, itt a hájas tinédzserek várnak a megváltásra a legnagyobb fegyelem közepette.
A kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, a párnaháborúk és két félig elszívott cigi között mégis bekövetkezik, amire Melanie már oly régóta vágyik: szerelmes lesz. Imádata tárgya nem a zsírégetés harcosai közül kerül ki, hanem a tábor ötvenes éveiben járó orvosát szeretné minden lendületével és gyermeki ártatlanságával elcsábítani. Családtagjaihoz hasonlóan viszont ő is csúfosan elbukik.

Valóban a remény halt meg utoljára.


Filmjei:

2013 - A remény paradicsoma (Paradies: Hoffnung)
2012 - A Hit paradicsoma (Paradies: Glaube)
2012 - Szerelmet a feketepiacról (Paradies: Liebe)
2007 - Import/Export
2006 - Brüder, laßt uns lustig sein (dokumentumfilm)   
2003 - Tudod, hogy van ez, Jézus - Jesus, Du weisst (dokumentumfilm)
2002 - Zur Lage: Österreich in sechs Kapiteln (dokumentumfilm)   
2001 - Kánikula (Hundstage)
1999 - Modellek (Models)
1998 - Spass ohne Grenzen (dokumentumfilm)
1997 - Kebelbarát - Der Busenfreund (dokumentumfilm)
1995 - Házi kedvencek - Tierische Liebe (dokumentumfilm)
1994 - Die Letzten Männer   
1992 - Tervezett veszteség - Mit Verlust ist zu rechnen (dokumentumfilm)   
1990 - Good News: Von Kolporteuren, toten Hunden und anderen Wienern   
1984 - Look 84   
1982 - Der Ball   
1980 - Einsvierzig
« Utoljára szerkesztve: Október 28, 2013, 11:25 írta roquentin »
"Ennek a fiúnak semmilyen kollektív
jelentősége sincsen: éppen hogy egyén."

Nem elérhető clive

  • hiperaktív
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 451
  • -Kapott: 64
  • Hozzászólások: 160
Re:Seidl, Ulrich
« Válasz #1 Dátum: Május 02, 2017, 11:07 »
Nemrég kijött a Pince és a Szafari című filmje. Mindkettőt érdemes lenne felvinni a filmográfiájába, és ha valakinek megvan feltölteni őket  :) ;)
Köszi.