A A A A
A A A A
Szerző Téma: Leigh, Vivien  (Megtekintve 1394 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető paciphist

  • rendező
  • mondja a magáét
  • *****
  • Köszönetek
  • -Adott: 1078
  • -Kapott: 6079
  • Hozzászólások: 1332
  • gépész
    • E-mail
Leigh, Vivien
« Dátum: Március 03, 2010, 00:01 »


Vivian Mary Hartley néven született az indiai Dardzsilingben. Apja, az angol származású Ernest Hartley, az indiai lovasság tisztje volt, anyja, Gertrude Robinson Yackje származása nem tisztázott. Állítása szerint ír származású volt, de sokkal valószínűbb, hogy örmény vagy indiai párszi ősei voltak.[1] Szülei a londoni Kensingtonban kötöttek házasságot, 1912-ben. 1917-ben Ernest Hartleyt Bangalorba küldték, míg Gertrude és Vivian Ootacamundban maradt. Vivian Hartley első színpadi fellépése Little Bo Peep szerepe volt hároméves korában anyja amatőr színtársulatában. Gertrude Hartley szerette volna lányába belenevelni az irodalom iránti rajongást, ezért H. C. Andersentől, Lewis Carolltól, Rudyard Kiplingtől olvasott neki történeteket, a görög mitológia történetei mellett. Vivian egyetlen gyerek volt, és 1920-ban anyja az angliai Roehampton Szent Szív Rendházába küldte tanulni. Itt legjobb barátnője Maureen O'Sullivan volt, akinek már ekkor elmondta, hogy „nagy színésznő” szeretne lenni. Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West Enden, elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben, és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA).végén megismerkedett Herbert Leigh Holmannel, a nála tizenhárom évvel idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a „színházi embereket”, 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, hogy a háziasszony szerepét nem neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Gliddon azt mondta, hogy a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és az April Morn művésznevet ajánlotta neki. Ezt ő visszautasította, de felvette a Vivian Leigh nevet. Gliddon beajánlotta őt Alexander Kordának, mint egy lehetséges filmszínésznőt, de Korda visszautasította őt, mert nem találta elég tehetségesnek. Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó barátságban maradt. Olivier fia, Tarquin az anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne pedig Holmannél. Augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniai Santa Barbarában – csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen.

Leigh remélte, hogy játszhat majd Alfred Hitchcock A Manderley-ház asszonya (Rebecca) című új filmjében, aminek Olivier volt a főszereplője, és el is ment a válogatásra, de Selznick megjegyezte róla, hogy „nem tűnik megfelelőnek őszinteség, kor és ártatlanság tekintetében.” Ezt a véleményt Hitchcock és Leigh mentora, George Cukor is osztotta. Selznick arra is felhívta a figyelmet, hogy amíg Olivier meg nem kapta a főszerepet, Leigh a legkisebb lelkesedést sem mutatotta a szereppel kapcsolatban, ezért inkább Joan Fontaine-nek adta ezt a szerepet. Az 1940-es Büszkeség és balítélet című film esetén hasonlóképpen elutasították Olivier mellől; ezt a szerepet végül Greer Garson kapta meg. Az 1940-es Waterloo Bridge című filmben eredetileg együtt játszottak volna, de Selznick végül Olivier-t Richard Taylorra cserélte, aki akkoriban a Metro-Goldwyn-Mayer egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh kezdetben vonakodott, nem akart férje nélkül játszani a filmben, de végül elvállalta, és a szerepnek köszönhetően Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban, a film hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében. A színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje.

Olivier és felesége ezután a Rómeó és Júlia közös előadására készültek a Broadway-n. A New York Times ekkor cikkezni kezdett kezdetben hűtlenségen alapuló kapcsolatukról, és kétségbe vonta erkölcsi hitelüket azért, mert a második világháború elején nem tértek vissza azonnal a háború sújtotta Angliába segíteni országot. A kritikusok általában is ellenségesen viszonyultak a broadwayi produkcióhoz. Brooks Atkinson egy alkalommal ezt írta a New York Timesnak: „Bár a fiatal Leigh és Olivier nagyon jól mutatnak egymás mellett, szerepeiket alig tudják eljátszani.” Bár a felelősség nagy része Olivier-re hárult, Leigh-t is érte kritika pl. Bernard Grebanier tollából, akinek nem tetszett a színésznő „vékony boltoslány-hangja”. A páros majd minden vagyonát feltette erre a darabra, ezért annak bukása anyagi katasztrófát jelentett számukra. -ben Leigh és Olivier két Kleopátráról szóló darabot is színre vitt: Shakespeare Antonius és Kleopátráját és G. B. Shaw Caesar és Kleopátráját – ezeket felváltva játszották. Miután kedvező fogadtatást kaptak Angliában, a New York-i Ziegfeld színházban is felléptek velük az 1951/1952-es évadban. Főleg jó kritikákat kaptak itt is, Kenneth Tynant kivéve, aki szerint Leigh átlagos teljesítményt nyújtott a darabban, és emiatt Olivier is gyengébben játszott. Kenneth támadó jellegű megjegyzéseinek hatására Leigh ismét majdnem összeomlott. Rettegett a kudarctól, és eltökélten törekedett a jó hírnévre. Kizárólag ezen az negatív kritikán rágódott és nem vette vigyelembe a pozitívakat. Peter Finch-csel Ceylonra utazott az Elephant Walk című film miatt. Nem sokkal a forgatás kezdete után összeroppant és a Paramount Elizabeth Taylornak adta át a szerepet. Olivier visszavitte Leigh-t angliai otthonába, ahol egyik zavaros időszakában Leigh elmondta neki, hogy szerelmes Finchbe és viszonya volt vele. Néhány havi betegeskedés után Leigh fokozatosan felépült. Az Olivier házaspár több barátjának tudomására jutott Leigh betegsége. David Niven egyszer azt mondta róla: „nagyon, nagyon beteg” és Noël Coward naplójában meglepve írta „1948 táján elromlott valami, és azóta csak egyre rosszabb. 1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett a The Sleeping Prince (Az alvó herceg) című darabban, az 1955-ös évadban pedig Stratford-upon-Avonben Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, Macbeth és a Titus Andronicus című drámáit adták elő. Telt ház előtt játszottak, és jó kritikákat kaptak – Leigh állapota stabilnak tűnt. Noël Coward South Sea Bubble című darabja is sikeres lett – Leigh-vel játszotta a főszerepet, de hamarosan újra terhes lett, ezért nem játszott tovább ebben a darabban. Néhány héttel később másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak követett. Bekapcsolódott Olivier európai körútjába, ahol a Titus Andronicust adták elő, de az utazásra Leigh gyakori dühkitörései – melyek Olivierre és a társulat többi tagjára irányultak – rányomták a bélyeget. Miután visszatértek Londonba, Leigh volt férje, Leigh Holman, aki folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot, hozzájuk költözött és segített a színésznő ápolásában.

1958-ra Leigh a házasságát már befejezettnek tekintette, és viszony alakult ki közte és Jack Merivale között, aki tudott betegségéről és biztosította Olivier-t, hogy gondját viseli majd. 1959-ben Noël Coward Look after Lulu című komédiájával Leigh ismét sikeres lett, a The Times kritikusa szerint „gyönyörű volt, kellően hűvös és minden szituációt mesterien kezelt. A színésznő 1960-ban elvált Olivier-től, aki feleségül vette Joan Plowright színésznőt. Ő később önéletrajzában így emlékezett vissza a Leigh-vel töltött problémás évekre: „Mialatt a mániás depresszió gonosz és rejtélyes démona megszállva tartotta – halálos szorításában egyre szorosabban zárva karmai közé – mindvégig sikerült neki megőriznie egyéni higgadtságát – azt a képességet, amivel majdnem mindenki elől elrejtette valódi elmeállapotát, engem kivéve – mert előttem nem lehetett volna.” Leigh Merivale-lel való kapcsolata stabilnak tűnt, de Radie Harrisnek egyszer négyszemközt azt mondta: „inkább legyen rövid élete Larry (Olivier) mellett, mint hosszú – nélküle. A színésznő első férjével, Leigh Holmannel is sok időt töltött. Merivale 1961 júliusa és 1962 májusa között elkísérte Ausztráliába, Új-Zélandra és Latin Amerikába, ahol körutazást tett és – Olivier nélkül is – nagy sikereket ért el; és bár depresszióhullámai nem szűntek, tovább folytatta színházi munkásságát. 1963-ban a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat ítélték oda neki a Tovarich című Broadway-musicalban alakított szerepéért. Az 1961-es Tavasz Rómában (The Roman Spring of Mrs Stone) és az 1965-ös Bolondok hajója (Ship of Fools) című filmekben szintén szerepet kapott. 1967 májusában épp Michael Redgrave-vel próbálták Edward Albee A Delicate Balance című művét, mikor ismét megbetegedett tuberkulózissal, de néhány hetes pihenés után úgy tűnt, hogy megyógyult. Július 7-én este Merivale – szokás szerint – fellépésre ment, és amikor éjfél körül hazatért, Leigh már aludt. Körülbelül fél órával később (már július 8-án), mikor le akart feküdni aludni, holtan talált rá a hálószoba padlóján fekve. Leigh valószínűleg a fürdőbe akart kimenni, de tüdeje megtelt folyadékkal, és összeesett. Merivale azonnal tudatta halálát Olivier-vel, akit épp prosztatarákkal kezeltek egy közeli kórházban. Olivier önéletrajzában leírja, hogy azonnal Leigh lakására sietett és mardosó bánat fogta el, amint meglátta a holttestet, amit Merivale az ágyra helyezett. Olivier megadta neki a végső tiszteletet és „csak álltam ott bűnbocsánatért imádkozva minden gonoszságért, ami közöttünk történt”. Merrivale-lel közösen elrendezték a temetést.A holttestet elhamvasztották, és a hamvait a lakása közelében levő tóba szórták – Tickerage Mill mellett, ami az angliai East Sussexben található Blackboys határában fekszik. A temetést St Martin-in-the-Fields templomában tartották, ahol a búcsúbeszédet John Gielgud olvasta fel. Az Egyesült Államokban ő volt az első színésznő, akit a „The Friends of the Libraries at the University of Southern California” is ünnepélyesen elbúcsúztatott. A rendezvényt istentisztelettel egybekötve rendezték, és bemutattak egy válogatást Leigh filmjeiből. Kollégái közül George Cukor mondott búcsúbeszédet.

Filmográfia:

1965 - Bolondok hajója (Ship of Fools)
1961 - Tavasz Rómában (The Roman Spring of Mrs. Stone)
1955 - The Deep Blue Sea
1951 - A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire)
1948 - Anna Karenina
1945 - Cézár és Kleopátra (Caesar and Cleopatra)
1941 - Lady Hamilton (That Hamilton Woman)
1940 - Waterloo híd (Waterloo Bridge)
1940 - 21 Days
1939 - Elfújta a szél Gone with the Wind
1938 - Sidewalks of London
1938 - Az oxfordi diák (A Yank at Oxford)
1937 - Storm in a Teacup
1937 - Dark Journey
1937 - Fire Over England
1935 - Gentlemen's Agreement
1935 - Look Up and Laugh
1935 - Things Are Looking Up
1935 - The Village Squire

Díjak és nevezések:


1939 Oscar-díj a legjobb női főszereplőnek (nyertes)
New York-i filmkritikusok köre díja a legjobb színésznőnek (nyertes)
Elfújta a szél 1952 Oscar-díj a legjobb női főszereplőnek (nyertes)
BAFTA-díj a legjobb női főszereplőnek (nyertes)
Golden Globe a legjobb női főszereplőnek – filmdráma (jelölés)
New York-i filmkritikusok köre díja a legjobb színésznőnek (nyertes)
Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Volpi Cup (nyertes) A vágy villamosa
1963 Tony-díj a legjobb muscial színésznőnek (nyertes) Tovarich
További díjak és jelölések: [/ur]
« Utoljára szerkesztve: Május 28, 2012, 10:24 írta iustica »
"Azok a képek, amelyek birtokában vannak a túlélés képességének, még évszázadokig, évezredekig táplálják utána a testet és a lelket."

Nem áll módomban újratölteni, ne írjatok ilyen ügyben.