A A A A
A A A A
Szerző Téma: Mumblecore filmek  (Megtekintve 1324 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető mitbrille

  • statiszta
  • mondja a magáét
  • *
  • Köszönetek
  • -Adott: 996
  • -Kapott: 7242
  • Hozzászólások: 2079
  • Nem: Férfi
    • E-mail
Mumblecore filmek
« Dátum: Június 23, 2011, 16:40 »
Motyogó érzelmek

írta: Bujdosó Bori

Mit csinál a viszonylag jól szituált, egyetemet végzett huszonéves fiatal, aki még nem tudja, mit kezdjen magával az életben? Hát fogja a barátait, és filmet forgat arról, hogy nem tudja, mit kezdjen magával az életben. Ennek a köldöknézős, de végtelenül őszinte hobbifilmezésnek már neve is van: mumblecore.


1991-ben bemutattak egy filmet, amely semmi másról nem szólt, mint austini fiatalok dumálgatásáról és bulizgatásáról. Amikor Kevin Smith megnézte ezt a Slacker címet viselő alkotást, amit egy Richard Linklater nevű harmincéves austini srác csinált, a homlokára csapott: ha ez filmnek számít, akkor ő is lehet rendező! Fogta a haverjait, és a boltban, ahol dolgozott leforgatta a Shop-stop-ot, amely szinte végig egy videotékás és egy bolti eladó srác szövegeléséből áll. Linklater és Smith csináltak még pár hasonló filmet (Tökéletlen idők, Naplopók, Shop-show), aztán a pofázó huszonéveseken kívül elkezdték más témák is foglalkoztatni őket - feltehetően, mert ők maguk kiléptek ebből az életszakaszból.

Eltelt tíz év és az amerikai függetlenfilmesek újabb generációja jelent meg, újabb huszonévesek, akik Linklateren, Smithen és persze Cassavetesen nőttek fel, és akik számára ugyanúgy az a legfontosabb dolog a világon, hogy dumáljanak a haverjaikkal és megpróbáljanak csajozni/pasizni, vagy, ha nem megy, legalább arról is beszéljenek. A különbség talán csak az, hogy ami a 90-es évek elején még lázadásnak számított, az a 2000-es évekre többé-kevésbé elfogadott dolog lett. A középosztálybeli fehér amerikai srácok és lányok elvégzik a főiskolát, aztán pár évet még tengenek-lengenek, mire kitalálják, merre van a felnövés. A szülők támogatásából vagy valami félmunkaidős, nem különösebben megerőltető állásból, ha nem is jól, de megélnek ezalatt. Nincs kényszer, nincs igazi motiváció.

A mumblecore-nak elnevezett függetlenfilmes irányzat ennek a túlképzett, alulmotivált generációnak az életérzését jeleníti meg. A New Yorker szerint "a fiatalság a mumblecore témája és egyben létezésének feltétele", de ez önmagában nem definiálja a lényegét, amelyhez sokkal közelebb jutunk, ha a motyogást jelentő "mumble"-t piszkáljuk meg. Ez vonatkozik arra is, hogy ezekben a rendszerint nagyon alacsony költségvetésből készült filmekben a rossz hangminőség miatt előfordul, hogy alig érteni a szöveget, de utal a szereplők erőtlen kifejezésmódjára, zavaros érzelmeire és inkoherens jövőképére is. Ami pedig a kivitelezést illeti, a mumblecore-ra jellemző, hogy a szereplők sokszor a - képzett vagy képzetlen - rendező ismeretségi köréből kikerülő amatőrök, akik gyakran improvizálva, áttételesen saját életüket is a filmbe szőve alakítják ki a sztori végső változatát.


Az első mumblecore-filmnek Andrew Bujalski 2002-es Funny Ha Há-ját tartják, de a kifejezés csak 2005-ben, a South by Southwest filmfesztiválon született meg, ahol több olyan filmet is bemutattak, melyek közt érezhető volt a fent leírt lelki és formai rokonság. Köztük Bujalski második filmjét, a Mutual Appreciation-t, a Duplass fivérek The Puffy Chair-jét és a Kissing on the Mouth-t Joe Swanbergtől. Ezzel már fel is soroltuk a műfaj fő képviselőit, akik mellett még meg kell említeni Aaron Katzot (Dance Party, USA, Quiet City), Todd Rohalt (The Guatemalan Handshake), két rendezőnőt, Ry Russo-Youngot (Orphans, You Won't Miss Me) és Lynn Sheltont (Humpday), illetve a Susan Buice-Arin Crumley (Four Eyed Monsters) párost.

Kis túlzással - és anélkül, hogy lebecsülnénk ezeket az alkotásokat - állíthatjuk, hogy ha valaki egy mumblecore-filmet látott, nagyjából el tudja képzelni a többit is. Az úttörő Funny Ha Há-ban például lényegében már minden olyan elem szerepel, ami visszaköszön a későbbi filmekben is: egy főiskolán frissen végzett lányt (Kate Dollenmayer) ismerünk meg benne, aki nem igazán tudja, hogy mit kezdjen magával az életben. A lánnyal igazából semmi különös nem történik a drámaiságot szinte teljesen nélkülöző filmben, látjuk, ahogy együtt vacsorázik a barátaival, bulizik, összejön egy bénácska fiúval, akivel aztán bénácskán randiznak. Semmi olyan, ami egy hasonló korú, hasonló társadalmi helyzetben levő lánnyal ne történne meg ugyanígy nap mint nap.

A Funny Ha Ha és társai általában mégsem unalmasak, mert néha már a kínosságig őszinték, ami még akkor is meghatja a nézőt, ha történetesen nem azok az életproblémák foglalkoztatják, mint ezeknek a filmeknek a hőseit. A Duplass testvérek például a párkapcsolati parákat és családi feszültségeket boncolgató The Puffy Chair-ben fenntartások nélkül szerepeltették saját szüleiket és a főszerepet játszó Mark Duplass barátnőjét, Kathryn Aseltont. Amikor a filmben előkerülnek az elköteleződéstől rettegő férfiak kisebb-nagyobb gerinctelenségei, meglepődünk, hogy Duplass és Aselton kapcsolata túlélte a forgatást.

A feltárulkozás néha az éppen egymással ismerkedő főhősökön keresztül jelenik meg: a Quiet City, a Medicine for Melancholy (Orvosság búbánatra) és az In Search of a Midnight Kiss egyaránt egy-egy véletlenül egymás mellé sodródó fiúról és lányról szól, akik társaság és/vagy szex iránti, néha a csendes kétségbeesés határán mozgó vágyuktól vezérelve együtt töltenek egy napot. Ezek közül a kevésbé sikerült Medicine for Melancholy leginkább csak a figurák tétlenségét jeleníti meg, a Quiet City viszont lírai képeivel ennél többet nyújt, ahogy az In Search of a Midnight Kiss is, amely kilép a mumblecore szigorúan vett keretei közül, és befejezésével azt sejteti, hogy a főhős srác elérkezett a felnőtté válás küszöbére.

Leggyakrabban nárcizmusa miatt kritizálják a mumblecore-t, és tény, hogy a filmek szereplőit általában nem annyira az introspekció, mint inkább a neurotikus, kevés valódi önismerettel párosuló köldöknézés jellemzi. A Hannah Takes the Stairs főhősnője (Greta Gerwig), aki a film 80 perces játékideje alatt három különböző pasival próbál boldog lenni (persze hiába), például megjegyzi, hogy "krónikus elégedetlenségben" szenved, de innen sosem lép tovább.

A figurák szerencsétlenkedése viszont sokszor már önmagában bizonyítja a rendező (aki legtöbbször egy személyben író és vágó is) öniróniáját, máskor pedig az alkotók elég kreatívak ahhoz, hogy az önmagukba való belefeledkezést élvezetessé tudják tenni a néző számára is. Erre jó példa a Four Eyed Monsters, amely a két rendező közti szerelem bimbózását, majd nehézségeit követi oly módon, hogy élet és film szinte elválaszthatatlanul egymásba fonódik. Az önreferenciák bonyolult láncolata mégsem puszta maszturbálás, mert a páros brutális őszinteséggel és egyben lefegyverző játékossággal dolgozik, és hatalmas kreatív energiákat szabadítanak fel, hogy a semmiből filmet teremtsenek. Az ilyet jó nézni.


Ha témái behatároltak is, úgy fest, a mumblecore jól megragad valamit a nyugati huszonévesek életérzéséből, ami egyelőre lendületet ad a virágzó műfajnak. A New Yorker szerzője viszont felveti, hogy a gazdasági válság könnyen derékba törheti a "mozgalmat", ha a fiatal alkotók (illetve szüleik) már nem engedhetik meg maguknak, hogy költséges művészeti törekvéseiket finanszírozzák. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a válság esetleg azzal is lelohaszthatja vagy más irányba terelheti a filmesek alkotóvágyát, hogy ráébreszti őket, nagyobb problémák is vannak az életben, mint saját dédelgetett neurózisaik.

Filmek: kicsit később
« Utoljára szerkesztve: Június 23, 2011, 16:44 írta mitbrille »
Nem all modomban ujratolteni filmeket!